A panelház postaládájából nap, mint nap számtalan szórólapot szedegetek ki. Nem dobom ki, mint sokan, én átböngészem, hol, mit kaphatok olcsóbban.
Ahogy belelapozok X-cég prosijába, mindjárt az első oldalon gyönyörű husika fotója mosolyog rám. Nem értem.
Én ebbe az üzletbe minimum tizenöt éve járok vásárolni. Ilyen szépséges disznóhúst itt még nem láttam. Volt már olyan, hogy nagyjából, sok jóindulattal, kábé megközelítette, de ilyen, mint a képen, még sohasem volt.

Megakad a szemem a TV-paprikán. Nagy, egészséges, hibátlan darabok. A fotón. A polcon sokkal kisebb, enyhén hervadó, itt-ott rohadó egyedek sorakoznak. Belelapozok újra, megnézem a dátumot, hátha eltévedtem és az „Ilyen lesz 2095-ben” kiadást tartom a kezemben.
Nem, sajnos minden stimmel, 2005. október. Mi lehet az oka? Azt hinni sem merem, hogy itt tudatos megvezetésről lenne szó. Az nem létezik, hogy mást fotóznak és mást tesznek ki az üzletbe.
Na végre, valami olyan, mint a szórólapon. Gyönyörű, piros paradicsomok. Naívan vásárolok belőle. Otthon azután kiderül, hogy ehetetlen. A belsejét kemény fehér hús tölti ki. Puff, megint bepaliztak.
Elmegyek inkább a műszaki osztályra. Ott nem érhet csalódás. Technikáért rajongó, félőrült vagyok.
Keresem a képen látható modern vonalú TV-t. Az ára pont megfelelő. Már ötödször szédelgek oda, vissza a sorok között, keresvén a fotón látható gyönyörűséget. Sehol. Taktikát változtatok, most név szerint keresem. Nézem a kirakott tájékoztató cédulákat. Földbegyökeredzett a lábam.
Megtaláltam. De mi ez a kis csenevész, rút kiskacsa, ez a kis torzszülött. Ő lenne a szépséges? Előrántom a kiadványt és ekkor fedezem fel a légypiszoknál is apróbb betűvel a feliratot.
A kép tájékoztató jellegű.
Ekkor jutott eszembe az édesanyja annak, aki ezt az apróbetűs átverést kitalálta. Miért természetes az, hogy a képen egy Claudia Schiffert mutatva a polcon a vasorrú bába szégyenkezik, helyette.
Miért nem lehetséges legalább néha, néha mindennek a reciproka?