Epipapi

Végre...

A magamfajta panelprolit ritkán örvendeztetik meg jó hírrel.

 

De ez természetes is, miránk a szívás miatt van szükség. Na jó, meg még a szavazás is a miénk. Most arról olvashattam, hogy a Parlamentben megnyílt egy önkiszolgáló étterem.

Már éppen ideje volt!

A szerencsétlen honatyákat számos anyagi teher sújtotta eddig is. Lakást kellet bérelni, utazni kellett, autózgatni, parkolni.

Most egyes rosszindulatúak azt fogják mondani, ezért elszámolás nélküli forintokat kaptak, dögivel.

Persze azt senki sem veti fel, hogy emiatt mennyi utálatot kell lenyelniük, nap mint nap! Mennyi irigységet kell elszenvedniük!

Hát tehetnek Ők arról, hogy nem kell számlákat benyújtaniuk?

Talán csak az egyik kormánypárti politikus köphetné szembe magát emiatt, aki interpellált a számlát nem adó kereskedők ellen.

Én biztos vagyok benne, tévedésből szólalt fel, pillanatnyi memória zavarból kifolyólag…

Ennyire nem lehet még Ő sem álszent. Vagy mégis igaz lenne, hogy minden szentnek magafelé húz a keze?

Már megint elfelejtettem, az illető a Vallásos Tagozat sorait erősíti.

De most már elég a rizsából, nézzünk körül az Önkiszolgáló étteremben.

A fegyelmezetten sorban álló politikusaink nézegetik a felhozatalt. Paprikáskrumpli, rántott leves, sárgaborsó főzelék, feltét nélkül. Van még csirkefarhát, kenyérrel.

Belép Gyurcsány Ferenc. Az ellenzékiek bár még csak az első falatoknál tartanak, felállnak, kivonulnak.

Több honatya kipattan a sorból és nekilát a maradéknak. Ők, ha jól látom a - Hajléktalan Bizottság- tagjai. Ők azok, akik az étteremben is bizonyítják, nem bort isznak, és vizet prédikálnak!

 

Az egyik politikus a maradékot becsomagoltatja, jó lesz az még vacsorára!

A hármas asztalnál nyeretlen kétévesek vidámkodnak. Egyikük kinyalja a tányért, hogy az utolsó fillérig leegye a kifizetett tökfőzeléket! A másikuk megnyalja mind a tíz ujját, hogy semmi ne menjen veszendőbe. Ezzel megspórolja a melegvizet és a szappant is.

Ebből is látható, hogy komolyan veszik a megszorításokat. Semmi pazarlás!

Az ellenzék jelentős alakja babfőzeléket eszik.

Kormánypárti asztalnál poénkodnak:

- Délutáni felszólalása nagy durranás lesz!

Munkahelyemen, ebédidőben írom e sorokat. Benyomtam az arcomba két margarinos kenyeret. Ebédlőnk csak volt, ebédjegyet már évek óta nem láttam.

Sebaj!

Készülök a legközelebbi választásra…

2009

Külhoni történet.

Gusztit a digitális vekkeróra helyett, a múlt héten örökbefogadott kakasa ébresztette.

Guszti nagy állatbarát hírében állt. Ha meglátott a faluban egy magányosan kószáló állatot, rögtön megsajnálta a kis árvát, és hazavitte kis házába.

Így rövid idő alatt számtalan jószága lett. Lova, birkája, malaca, és még egy struccot is adoptált.

 

Guszti favágó volt és mindennap kiment az erdőbe dolgozni.

Mindegy melyikbe, csak messze legyen a lakott területtől, lehetőleg ott legyen, ahol a madár se jár, erdőőr meg végképpen nem.

 

Magához vette új, motoros láncfűrészét, mert az szempont volt, hogy ne szakadjon bele a munkába.

Kicsit zavarta a gép sivító hangja, de már megrendelt hozzá egy digitális hangtompítót.

Ki tudja, az ördög nem alszik!

Zsebre vágta a gázpisztolynak látszó stukkerét, fő a biztonság, manapság annyi gané járja a rengeteget.

Tehát magához vette a favágók mindennapi munkaeszközeit és elindult.

 

A társa már várta a kalyiba előtt, a már indulásra kész terepjáróval. Muszáj volt egyet beszerezni, két okból is. Az idő pénz, és menekülés esetén behozza az árát!

A gépkocsi mérete is fontos dolog, lehetőleg három fuvarral el kell szállítani a méretes kerekerdőt.

 

Még alig pitymallot, de ők már rengeteg fát kitermeltek!

Egykori sztahanovisták, ha még élnének, most az eredmény láttán, egymás után ugranának a kútba!

A serény faipari munkatársak egyszer csak harsány üvöltésre figyeltek fel.

-Felszólítom önöket, hogy igazolják magukat!!! Kérem a favágási engedélyük bemutatását!!!

Guszti tovább tüsténkedett.

-Csak ugasson a nyomorultja, dörmögte az orra alá. Majd jól bepanaszolom az ombudszmannál, aztán kap a pofájára a rohadt rasszista….

A zengzetes felszólítás elhangzott mégegyszer, reakció egy szál se. A fiúk fütyürészve (a törvényre, meg a két erdőőrre), tovább szorgoskodtak.

Sz. Béla, a törvény fegyveres alkalmazottja makacs ember hírében állt.

Puskáját előreszegezve elindult a legények irányába. Társa hátulról biztosította, ahogy az a nagykönyvben meg van írva!

 

Guszti társa, mivel kettejük közül ő volt az izgágább, meg sok indiános könyvet is olvasott, szekercéjét a magasba emelve és lóbálva elindult hosszú puska felé, üdvözölni,

Mivel Sz. Béla leginkább csak szépirodalmat olvasott üres óráiban, ezt a baltás szökkenést ellene irányuló támadásnak vélte.

Másodpercek alatt lepergette a fejében, melyhez már igen közeledett a favágó eszköz, szóval gyorsan mérlegelte a törvény idevágó passzusát a támadás és az elhárítás jogosságát illetően, és lőtt!

A lövés az alsó széle közepére lett célozva és talált. A támadó azonnal kilehelte a lelkét.

A történetnek, ami nem minálunk történt, még nincsen vége.

Az erdőőrt most bíróság elé citálják, hivatalból, hogy tette jogos volt e.

Legközelebb majd erről is mesélek, az már egy másik történet lesz...

Média hír: „Minden eddigi felmérés azt mutatja, hogy a villamoshálózat megcsapolása sokkal gyakrabban történik olyan családi házakban, ahol a garázs, az úszómedence fűtéséből adódó jelentős villamosenergia számlát kívánják csökkenteni, mint például a nyugdíjasok által lakott háztartásokban.”


A hír megdöbbentett. Elhatároztam, ennek utánajárok. Így jutottam el ifj. T. Norberthez, aki visszaeső volt a fenti műfajban. Ő, a „Tesz&Vesz” kft. Ügyvezető Igazgatója, ismert aranyifjú.
-Kedves Norbert, mi újság áram ügyben?
-Nos, kérem ez az egész ügy, csúsztatás! Az ember az egésznapi kőkemény hajszában, gránitban utazom, elfárad. Rohadtul elfárad!
Ha este a sofőröm nem nyitná ki a merci ajtaját, én másnapig a kocsiban dekkolnék. Annyi erőm sincs, hogy meghúzzam a kilincset. Szerencsére ölbe vesz és elhelyez a sikló kígyóbőr ülésére. Higgye el, uram, ez a hatszáz méteres út az egyetlen pihenőm az esti nyüzsiben. Fáradt pilláimat, amíg a szerkezet felér a másfél hektáros kertemig, megpihentetem az eredeti műciprusokon. Drágák voltak, még a hülyének is megéri, hát még nekem. Amint suhanok felfelé, benyomok egy tripla Unicumot, vérré válik. Fönn már vár az inasom. Istenem, sírni tudnék a gyönyörtől, oly lenyűgöző a látvány. A japán kacsalábon forgó, négyszintes kulipintyó az esti fényárban tündököl. És a szökőkút! Mind a tizenhárom. Az ég felé törő sugarai lágyan, cseppekre hullva zuhannak bele a márvány medencébe. Eközben ravasz fény effektusok hol lila, hol pink színekben fürösztik őket. Drága mulatság, de megérdemlem! Amikor oda érek a kis patakhoz, mely a birtokon csörgedezik, s amelyen a legújabb, lítium elemes tökös récék úszkálnak, bevallom kissé homályosak a szemeim a meghatottságtól. Még pár lépés és ott állok az ötvenméteres, feszített víztükrű úszómedencémnél. Kolosszális! Komótosan lehajolok, ujjamat megmártom a vízben. Ezzel manuálisan ellenőrzöm a digitális hőmérőt, hogy meg van-e az előírt huszonhárom Celsius. Eddig már három fűtőt kellett kirúgnom, mert a víz hol hidegebb, hol melegebb volt, fél fokkal.
Innét, tényleg már csak egy ugrás a kéró. A házban tizenhét szoba van plusz a cselédszobák. Mindegyikben kénytelen vagyok világítani.
A gyerek ugyanis fél. Fél a sötétben. A múltkor is, amikor eltévedt a szobákban bolyongva, a félelemtől, meg a sötétségtől nem látva levert három vázát. Milliókat értek. Biztosítva nem voltak, elvégre mindenre nekem se futja. Muszály világítani!

Hogy visszakanyarodjak az alapkérdéséhez, szó sincs arról, hogy piszkos anyagi haszonszerzés céljából utasítottam a villanyszerelőmet, hogy kösse ki az órát. Szemenszedett rágalom!

Elmondtam, Önnek, én egy munkában megfáradt, dolgozó ember vagyok. Engem este az őrületbe kergetett a mérőóra zúgása.
Pörgött a barom, zabálta az áramot, csámcsogott rajta, vonyított! Majd bele őrültem.
Én, este már, maximum a tücsökcirpelést bírom csak elviselni. Az is pianora van beállítva.
Nem volt itt semmiféle lopás! Csak csendre és nyugalomra vágytam.
Ez a színtiszta igazság.

A TV2-Naplója bemutatta, miként néz ki a forgalom világvárosunkban. A riport arra volt kihegyezve, hogy a csintalan autósok miként sajátítják ki a zebrát akkor, amikor gyalogosok kelhetnének át az utca egyik oldaláról a másikra, a zöld jelzésen.
A képeken, a felfestett jelzésen tülekedő autók tucatjai. Köztük bámulatos ügyességgel és bátorsággal szlalomozó gyalogosok. Hopp, egy ugrás jobbra, egy szökkenés balra és a kalapos úr már majdnem elérte a túlélést jelentő járdát. Későbbi beszélgetésünkből kiderült, a nyugdíjas, egykoron élsportoló volt. Anno, az akadály és a rövidtávfutás országos bajnoka.
De hoppá! A botos, ősz hajú, hajlott hátú néni kicsit koccan. Gyorsasága nem a régi. Az átkelő egyharmadát küzdötte le, s máris piros a lámpa. Ajjajjaj! Rosszul számította ki a sasszét és a szatyrát messzire repítette egy mozgásban lévő kisteherautó.
Vezetője kultúrált, kifinomult beszédstílusával vonta magára a figyelmet. A mondat így hangzott: Vén szatyor, mi a halál…..(a kaszás, szexualitással kapcsolatos testrészére utalt) ugribugrizol. Hülye vagy?
Nem, édes fiam, egy esendő gyalogos!
A francnak pofázol vissza, jött az emelkedett válasz. Itt szambázol, miközben üresek a temetők!
A kedves, öreg hölgy életét egy hozzá csapódó fiatalember mentette meg, aki karon ragadta és átvonszolta még négy, az átkelőn parkoló gépkocsi között. Dühös vezetőik valamit mutogattak és perverzióra felszólító tőmondatokat skandáltak.
A túloldalon az anyóka, mivel varázserővel bírt, így szólt az ifjúhoz. Jótett helyében, jót várj! Teljesítem egy kívánságodat.
Lőn csoda! A zebrán a Suzukik, Mazdák, Trabantok helyén, számos barom, szürke magyar marha álldogált, jámboran, kérődzve.

A főváros XXXVIII. kerületében felavatták a Rózsa Sándor túlélési Szakközépiskolát. A kapunál márványtábla hírdeti a nagy magyar túlélő aranybetűs köpését: ”Én nem lopok, csak hazudok. Mindig azt hazudom, hogy nem lopok..” Az igazgató, Ravaszdi Béla, elmondta, hogy az iskolában minden fontosat oktatni fognak. Egyetlen kivétel a kétkezi munka. Annak ugyanis nincs jövője! Képeznek viszont a jövő kapós szakmáira Peep Show akrobatákat, Ügyeskedőket, Masszázsszalon aktívistákat, Pornósztárokat.
Kiemelt tantárgy lesz a vastagbőr tan, melyet neves kozmetikusok oktatnak. Lényege az arcbőr tengeri homokkal történő dörzsölése. Ettől, a negyedik év végére a hámréteg vastagsága eléri a két centimétert. A vizsgán ezzel a pofával kell elmondani az alábbi mondatot. Én, a vállalkozásomból, annyit sem tudok félretenni, mint egy rokkantnyugdíjas!
Még ennél is fontosabb tárgy a Rokonságtan. Itt a tanuló elsajátítja, miként kell felkutatni olyan őst vagy rokont, aki legalább iskolatársa volt a mindenkori Miniszterelnöknek. Egy-egy zsírosabb álláshoz az is elég, ha a nagymama házvezetőnőként tevékenykedett a Tárcanélküli Miniszter úr Őrgróf édesapjánál.
A tantárgyak krémjéhez tartozik a simlisségtan. Ez utóbbit oly kiválóság okítja , mint az Átversz Shopping csomagküldő szolgálat elküldött főmunkatársa.
A tanári karban ott találjuk a szőke, de roppant buta, egykoron hazánk leányát, szexipari főmunkatársként.
Az iskola célja világos. A régi hárommillió koldus országából a tízmillió ügyeskedő, a tízmillió igénytelen bérmunkás országa lehessünk.
A kilátások jók, ha mindenki ezt akarja. Ezzel a felemelő mondattal zárta beszédét az igazgató.

De vajon mindannyian ezt akarjuk?

Állandóan Őt zrikálták. Beszóltak neki. Ilyen ronda kis állatot még nem láttunk, mondogatták. Iszonyúan szenvedett. Mit tehetett, beletörődött.
Négy nővére és két bátyja kutyába se vette. Telt-múlt az idő, a kis csúfságból gyönyörű hattyú lett . Elindult a szépségversenyen, ahol rajt-cél győzelmet aratott. Szerződéseket kapott. Iszonyúan gazdag lett.
A testvérei átlag madarak maradtak. Most már borzasztóan nyazsgemoltak nála. Imádták! Mindenkinek elhápogták, Ő a mi vérünk! Szerencséjükre nem volt egy bosszúálló lélek.
Leánytestvéreit felvette fényűző villájába, cselédlánynak, a bátyjait meg fűtőnek.

Hát eljött ismét, lehet túláradóan szeretni. Még azokat is, akiket egyébként utálunk.
A monitor alá helyezett lavórba csurognak a szirupos üzenetek!
Muszáj, ezt várják!
Várja a görény főnök, a sunyi munkatárs. Várják, mert karácsony van!
Ilyenkor kötelező szeretni!
Összejön a család és dagatra zabálják magukat.
Még Emmike is, aki egyébként egész évben fogyózik.
Most tömi magába a kötelező falatokat.
Aztán jön az ajándékozás!
Istenem, idén milyen nem kívánatos tárgyakat tukmálnak rám.
És örömet kell ezekért mutatni, hogy ne legyen sértődés!
-Jaj, de örülök ennek a szép lila pulcsinak!- felkiáltást is illik hallatni, mert elvárják.
-Cuki ez a kis edényfogó!
Mindenki örül, mindenki boldog, puszi, puszi, puszi!

Ekkor felébredtem.

A nejem hangját hallom, igyekezz papus, megyünk a kisunokánkhoz!
És a szívem megtelik örömmel, imádom a kisembert, felkapom az ajándékokat és elindulunk a lányomékhoz.
Szeretem a Karácsonyt!

Ez van!

-Dandártábornok úr!
Szeretném megkérdezni Öntől, mert olvasóink nagyon kíváncsiak arra, hogy miért szállt be a kenőpénz buliba?
-Hát kérem az úgy volt, hogy megcsömörlöttünk a családban a borjúhústól meg a bélszíntől.
Rákaptunk a cápauszonyra meg a medvetalpra: Ezek meg rohadt drágák. Szerény illetményem nem tette lehetővé, hogy e finomságokat megvásároljam.
Ki kellett találnom valamit.
Első bulim a harckocsibeállók csótánymentesítése volt. A cég árajánlata kétmilláról szólt, de én mondtam a főnöküknek, nekem megérne három millát is, ha visszajuttat a zsebembe tíz százalékot.
Egyébként nagyon fontos a rovarirtás ezen a területen, nehogy a csótányok szétrágják a páncélosokat!

Az első alkalommal én mentem el a bérkiegészítésemért, egyenruhában!
Az a marha, aki hozta a zsozsót nekem, az aluljáróban leverte a vigyázt, amikor meglátta a piros csíkos nadrágomat, majd hangosan jelentett.
-Dandártábornok úrnak jelentem, a kenőpénz előállt!
Én is elbasztam, mert megszokásból a dolgozó népet szolgálommal válaszoltam.
A körülbelül félszáz bámészkodó keresgélni kezdte a kandikamerát.

Magas beosztásom által megkövetelt intelligenciám rávezetett arra, hogy ezt a hibát mégegyszer nem követhetem el.
Utasítottam O.L. ezredest, hogy tréningalsóban, gumicsizmában menjen a találkozóra, kerülve a feltűnést.
Képzeljék, ismét lebuktunk. A marhája feltette a tányérsapkáját!

Most, hogy megcsíptek, nem tudom, hogy mi lesz a családdal.

Lehet, hogy rá kell szokjanak a paprikáskrumplira?

Ja!

Egy régebbi írásom - ISO 9002 - jutott az eszembe, amikor ma kinéztem az ablakon.
(http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=3686)

A helyszín kísértetiesen ugyanaz!
Most gázcsőnek ástak árkot. De mennyivel másabb ez a rendszerváltozás utáni munkatempó.
Benne van az új életérzés, akarás a szebb és jobb élet iránt. A munka becsülete. A pénzért való megdolgozás akarata. A munkahely elvesztésétől való félelem.
Istenem, sohasem hittem, hogy megérem.

Anno a kertészek közül ketten ástak, és öt nézte!

Most hat…

 

 Arra bíztat a Helyi Téma, hogy írjuk meg szeretünk-e ott lakni, ahol jelenleg élünk. Naná, hogy igen! Mi okom lenne haragudni a lakóhelyemre?
Csak azért nem rühelhetem, mert tizennyolc éven át rákkeltő anyagokkal borított be a szemétégetőmű. Mert X-gyár kéménye olyan szmötyit bocsájtott ki, amelytől a fehér műanyag erkélyajtó megsárgult. Az a bűz sem lehet oka, ami a szennyvíztisztító adományaként csak a miénk. Haragudhatok-e szeretett kerületemre, mert kevés a rendőr? Szürkeegyenruhás meg szinte nincs is. Betőrő, tolvaj bőven akad. A panelrendőr jelenleg még hiánycikk. Persze, hogy szeretek itt élni, ahol bőven terem a kutyagumi. Aki mindenben csak a rosszat, a csúnyát látja meg, az gyakran zsörtölődik miatta. Engem a változatosság gyönyörködtet. Két egyforma színű, méretű, állagú eb terméket még sohasem láttam. És haragudhatok-e azért, mert amit én elültetek a panelház kertjébe, mások ellopják. Vagy el sem csórják, csak megtapossák cseppet. Esetenként tövestül kitépik. Pirinyót rosszalkodnak.
Persze, hogy szeretek itt élni, hiszen hetente felújíthatom az ágyás köré épített kerítést, mert nap mint nap kidöntik. Imádok itt lakni, ahol a nagymuteron kívül mindent kidobnak az ablakon. És én még szerencsés is vagyok, ez ideig még nem vertek pofán utcánkban randalírozó focidrukkerek.
Hát lehet egy rossz szavam?
Imádom ezt a környéket, ahol a zebrán, míg az ott élők meg nem elégelték, vagy egy tucat gyalogost gázoltak halálra. Szeretek itt élni, mert már megszoktam azt, hogy nyáron csak ritkán locsolják az utcákat, hogy gyakran visít tévedésből, éjjel egyes boltok szirénája. Egyszerűen csodálatos itt az élet! Egyetlen apró rendellenességemről is illene szót ejtenem, mazochista vagyok.

Nem mese ez gyermek!

Állítja, róla nevezték el a Magyar Vándort.
Családjával a nomád törzsek hagyományait követve, albérletből, albérletbe vándorolt. A kedves háziak hangsebességgel gazdagodtak, Ő fénysebességgel szegényedett.

Társadalmi munkát végzett (akkoriban ez volt a népszokás), míg mások a saját pecsenyéjüket sütögették. Ennek aztán meg is lett az eredménye. Érdemes Társadalmi Munkás jelvényt kapott, a család pedig nélkülözött.

Tizenegy év múltán rámosolygott (röhögött?!) a szerencse, lakást kapott. Ott állt a lakásban, üres zsebbel. Jött az újabb sorscsapás, a rezsi és a törlesztés.
Persze Ők, még enni is akartak. A kettő nehezen jött össze. Öltözködésre már nem is gondoltak. Egyszer eszébe jutott, húsz éve nem voltak nyaralni, de azonnal elhesegette még a gondolatát is. A gyereknek igyekeztek mindent megadni. Minden relatív.

Egyre több munkát vállalt, a hőn áhított jólét reményében. Későn jött rá, hogy ez munkával nem megy. Lassan-lassan azért gyűlt a pénz. Volt, hogy már ötezer forintot is összekuporgattak. Ebből azonban nem lett franciaágy. Nem adták fel. Csak a csekkeket. Azt azonban becsületesen. Sohasem volt tartozásuk. A környezetükből ezt nem sokan mondhatták el magukról.
Évek alatt úgy megszerették a paprikás krumplit, kenyérrel, hogy szinte mást sem ettek. Viszont ittak. Csapvizet.
Teltek-múltak az évek. Egyik nehéz év követte a másikat. Rádöbbent, hogy öreg és beteg lett, nem vitte semmire. Ő csak egy melós volt, Ő csak dolgozott.
Az volt az Övé, ami rajta volt, meg amit megevett. Nem volt boldog.
A cégnél, ahol eddigi életének a felénél is többet töltött el, döglődött. A fizetése röhejesen kevés volt. Amikor elővette fekete humorát (egyre gyakrabban),
mindig azt hajtogatta: Ő szépen keres, csak sohasem talál semmit. Bizonyítottnak találta azt a tételt, hogy szegény ember fia szintén szegény marad.

Jött a sokak által várt rendszerváltás. A cégnél még több feladata lett. A fizetése csökkent, már csak heti négy napot dogozott. Mondogatta is: Ettől pukkad meg az EU!
Egykori elvtársai közül többen meggazdagodtak. Könnyű volt nekik, volt köpönyegük.
Mostanság egyre többet gondolkozik. Mit és mikor rontott el. Arra jött rá, hogy neki mindig az utca árnyékos oldalán kellett közlekednie. A napos oldal mindíg másoknak jutott.

Most itt áll és hallgatja a felkent politikusok okosságát, melyet a mindhalálig való tanulásról harsognak. Ő azonban úgy érzi nincs már energiája, pár évvel a nyugdíj előtt (ha megéri) franciául, németül, angolul tanulni. Ő már nem akarja magát átképezni szülésznőnek.
Mi lesz a vége? Ki tudja. Ő is csak sejti.

(....közben a szive kezdte megadni magát, szerette volna, ha leszázalékolják, csendesen várja az elmúlást.......)

A panelház postaládájából nap, mint nap számtalan szórólapot szedegetek ki. Nem dobom ki, mint sokan, én átböngészem, hol, mit kaphatok olcsóbban.
Ahogy belelapozok X-cég prosijába, mindjárt az első oldalon gyönyörű husika fotója mosolyog rám. Nem értem.
Én ebbe az üzletbe minimum tizenöt éve járok vásárolni. Ilyen szépséges disznóhúst itt még nem láttam. Volt már olyan, hogy nagyjából, sok jóindulattal, kábé megközelítette, de ilyen, mint a képen, még sohasem volt.

Megakad a szemem a TV-paprikán. Nagy, egészséges, hibátlan darabok. A fotón. A polcon sokkal kisebb, enyhén hervadó, itt-ott rohadó egyedek sorakoznak. Belelapozok újra, megnézem a dátumot, hátha eltévedtem és az „Ilyen lesz 2095-ben” kiadást tartom a kezemben.
Nem, sajnos minden stimmel, 2005. október. Mi lehet az oka? Azt hinni sem merem, hogy itt tudatos megvezetésről lenne szó. Az nem létezik, hogy mást fotóznak és mást tesznek ki az üzletbe.
Na végre, valami olyan, mint a szórólapon. Gyönyörű, piros paradicsomok. Naívan vásárolok belőle. Otthon azután kiderül, hogy ehetetlen. A belsejét kemény fehér hús tölti ki. Puff, megint bepaliztak.
Elmegyek inkább a műszaki osztályra. Ott nem érhet csalódás. Technikáért rajongó, félőrült vagyok.
Keresem a képen látható modern vonalú TV-t. Az ára pont megfelelő. Már ötödször szédelgek oda, vissza a sorok között, keresvén a fotón látható gyönyörűséget. Sehol. Taktikát változtatok, most név szerint keresem. Nézem a kirakott tájékoztató cédulákat. Földbegyökeredzett a lábam.
Megtaláltam. De mi ez a kis csenevész, rút kiskacsa, ez a kis torzszülött. Ő lenne a szépséges? Előrántom a kiadványt és ekkor fedezem fel a légypiszoknál is apróbb betűvel a feliratot.
A kép tájékoztató jellegű.
Ekkor jutott eszembe az édesanyja annak, aki ezt az apróbetűs átverést kitalálta. Miért természetes az, hogy a képen egy Claudia Schiffert mutatva a polcon a vasorrú bába szégyenkezik, helyette.
Miért nem lehetséges legalább néha, néha mindennek a reciproka?