Nem mese ez gyermek!
Állítja, róla nevezték el a Magyar Vándort.
Családjával a nomád törzsek hagyományait követve, albérletből, albérletbe vándorolt. A kedves háziak hangsebességgel gazdagodtak, Ő fénysebességgel szegényedett.
Társadalmi munkát végzett (akkoriban ez volt a népszokás), míg mások a saját pecsenyéjüket sütögették. Ennek aztán meg is lett az eredménye. Érdemes Társadalmi Munkás jelvényt kapott, a család pedig nélkülözött.
Tizenegy év múltán rámosolygott (röhögött?!) a szerencse, lakást kapott. Ott állt a lakásban, üres zsebbel. Jött az újabb sorscsapás, a rezsi és a törlesztés.
Persze Ők, még enni is akartak. A kettő nehezen jött össze. Öltözködésre már nem is gondoltak. Egyszer eszébe jutott, húsz éve nem voltak nyaralni, de azonnal elhesegette még a gondolatát is. A gyereknek igyekeztek mindent megadni. Minden relatív.
Egyre több munkát vállalt, a hőn áhított jólét reményében. Későn jött rá, hogy ez munkával nem megy. Lassan-lassan azért gyűlt a pénz. Volt, hogy már ötezer forintot is összekuporgattak. Ebből azonban nem lett franciaágy. Nem adták fel. Csak a csekkeket. Azt azonban becsületesen. Sohasem volt tartozásuk. A környezetükből ezt nem sokan mondhatták el magukról.
Évek alatt úgy megszerették a paprikás krumplit, kenyérrel, hogy szinte mást sem ettek. Viszont ittak. Csapvizet.
Teltek-múltak az évek. Egyik nehéz év követte a másikat. Rádöbbent, hogy öreg és beteg lett, nem vitte semmire. Ő csak egy melós volt, Ő csak dolgozott.
Az volt az Övé, ami rajta volt, meg amit megevett. Nem volt boldog.
A cégnél, ahol eddigi életének a felénél is többet töltött el, döglődött. A fizetése röhejesen kevés volt. Amikor elővette fekete humorát (egyre gyakrabban),
mindig azt hajtogatta: Ő szépen keres, csak sohasem talál semmit. Bizonyítottnak találta azt a tételt, hogy szegény ember fia szintén szegény marad.
Jött a sokak által várt rendszerváltás. A cégnél még több feladata lett. A fizetése csökkent, már csak heti négy napot dogozott. Mondogatta is: Ettől pukkad meg az EU!
Egykori elvtársai közül többen meggazdagodtak. Könnyű volt nekik, volt köpönyegük.
Mostanság egyre többet gondolkozik. Mit és mikor rontott el. Arra jött rá, hogy neki mindig az utca árnyékos oldalán kellett közlekednie. A napos oldal mindíg másoknak jutott.
Most itt áll és hallgatja a felkent politikusok okosságát, melyet a mindhalálig való tanulásról harsognak. Ő azonban úgy érzi nincs már energiája, pár évvel a nyugdíj előtt (ha megéri) franciául, németül, angolul tanulni. Ő már nem akarja magát átképezni szülésznőnek.
Mi lesz a vége? Ki tudja. Ő is csak sejti.
(....közben a szive kezdte megadni magát, szerette volna, ha leszázalékolják, csendesen várja az elmúlást.......)
